Kelemen Endréné

Kelemen Endréné

9400 Sopron, Kőszegi út 4/d.
Telefon: 99/319-523
E-mail: kelemen.endrene@outlook.hu
Facebook név: Kelemenné Torma Erzsébet

Sopronban születettem 1953. április 25-én, Újkéren nőttem fel. Sopronban a Széchenyi István Gimnáziumban érettségiztem, közvetlenül utána a Szombathelyi Tanítóképző Intézetben nép-művelő-könyvtáros szakon végeztem. Diplomám megszerzése óta Sopronban élek, egyvégtében a soproni Széchenyi István Városi Könyvtár egyszemélyes Kurucdombi Fiókkönyvtárában dolgoztam, 2012-ben mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként helytörténeti kutatómunkát végzek a magam és egyik testvérem, Torma Margit örömére.
Családon belül kezdődött az érdeklődésem a képeslapok íránt. Falusi, hagyományosan vallásos családban nőttem fel, ahol mindent és mindenkit megbecsültünk, így a postán érkezett képes üdvözlőlapokat is. Még általános iskolás voltam, amikor társaimhoz hasonlóan én is varrtam szép dobozokat névnapi üdvözlőlapokból magamnak és szeretteimnek. Akkor feledkeztem rá először a képeslapokra, és láttam meg bennük az értéket és szépséget. A középiskolában folytatódott az érdeklődésem. Nyelvi tagozatos gimnáziumba jártam 1967-től 1971-ig, és idegenforgalom volt a politechnikánk. Képeslapokra költöttem a kevéske kis zsebpénzemet – nyalánkságok helyett – Sopronban és a kiváló idegenvezető-tanárunk által szervezett iskolai kirándulásainkon.
Ifjú pályakezdőként tablót készítettem gyerekfoglalkozásra soproni képeslapokból, annak reményében, hogy az alsó tagozatos kis napközisekkel elbeszélgetünk arról, hogy mit ismernek már szeretett városunkban. Legnagyobb megdöbbenésemre a gyerekek csak a TV-tornyot és a Tűztornyot ismerték fel. Attól kezdve gyűjtöttem tudatosan a soproni képeslapokat, és ahol csak lehetett, felhasználtam azokat gyerekfoglalkozásokon mondák, történelmi események, híres emberek, napi aktualitások illusztrálására. Ezzel párhuzamosan kezdtük gyűjteni a gyerekekkel városunk emlékműveit, emléktábláit, köztéri szobrait, és kétévi kutatómunkák eredményeként első helyezést értünk el pályamunkánkkal a megyei Szülőföldünk pályázaton.
Könyvtáros munkám során találkoztam Bognár Béla képeslapgyűjtővel, aki családjával együtt tagja volt a fiókkönyvtár Akácvirág Nyugdíjas Olvasókörének. Bognár Béla többször mutatott be nekünk képeslapos albumokat és képeslapos köteteket. Szombathelyre képeslapos kiállításra hívott minket, ekkor csatlakoztam a Képeslapgyűjtők köréhez. Nagy örömmel találkoztam a képeslapgyűjtőkkel, megcsodáltam a kiállítási anyagukat és velük hozott gyűjteményeiket is. Azt viszont hamar beláttam, hogy szerény anyagi helyzetemből adódóan a gyűjtőmunkába nem vethetem bele magamat, csak a gyönyörködés szintjén maradhatok.
Otthon összegyűjtöttem a legkülönbözőbb helyeken levő képeslapjaimat, és nagy meglepetésemre – könyvtáros mérték szerinti – közel másfél folyóméternyi képeslapom jött össze. Többségük saját gyűjtésem az 1960-as évektől kezdődően napjainkig, ezek mellett csak csekély számú érdekesebb képeslapom van.

Helytörténeti témájú képeslapokat gyűjtök elsődlegesen, Sopronról és környékéről. Másodlagosan a vallásos témájú képeslapokat gyűjtöm.
Hittudományi főiskolát végeztem – harmaddiplomaként –, római katolikus hitoktató végzettségem is van. Legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen biblioterapeuta diplomát szereztem. Bárhol, bármilyen képeslap kerül a birtokomba, örömmel sorolom be a gyűjteményembe. Főleg mai határainkon belüli településekről vannak képeslapjaim – leginkább ahol jártam és vásároltam –, és van néhány külföldi képeslapom is. Különleges értékük van számomra azoknak a képeslapoknak, amelyek személyes kötődésűek. Ez nem büszkeség, hanem öröm számomra. A kézzelfoghatóságuk miatt szeretem a képeslapokat, ugyanúgy, mint a könyveket. Két oldaluk van, kiterjedésük van, illatuk van, kézbe vehetők. Nincs is pénzem vásárlásra, és nem is érezném olyan értékesnek a gyűjtőktől, aukciókon vásárolt lapokat, mint amelyekhez személyes kötődésem van, akár úgy, hogy nekem küldték, akár úgy, hogy nekem ajándékozták, akár úgy, hogy jártam valahol és ráfeledkeztem. Az esztétikai és informatív értékük csak ráadás. Nem érzem annyira érdekesnek a gyűjteményemet, hogy a hagyományos nagy gyűjtők mellé próbáljak kerülni. Több kiállítást is láttam Szombathelyen, mindig nagy tisztelettel adóztam a kiállítóknak színvonalas képanyaguk és témaválasztásuk miatt. Kiállításban nem gondolkodom, képeslapos előadásban sem. Viszont korábbi könyvtári munkám során – gyerekek és nyugdíjasok körében egyaránt – több képeslapomat felhasználtam mondandóm illusztrálására, érthetőbbé, élményszerűbbé tételére.
Nincsenek terveim, eddig sem voltak, most is a Gondviselésre bízom magam. Nyitott vagyok minden lehetőségre, és igyekszem a legjobb tudásom szerint tisztességgel élni vele.

A bemutatott képeslapok:

Nem annyira büszke vagyok ezekre a képeslapokra, hanem inkább különösen kedvesek a szívemnek.

Kőszeg1

Kőszeg2
A képeslap a címzettje miatt különösen értékes számomra. A soproni születésű első magyar könyvtárosnő, Czeke Marianne hozzátartozóitól kaptam ajándékba több képeslappal együtt, annak örömére, hogy én is soproni könyvtáros vagyok. A szépia színvilágú képes levelezőlap Kőszegen a Jurisics várhoz vezető utat ábrázolja. Felirata: KŐSZEG. Út a Vár mellett.
A képeslap hátoldalán: Kiadja Róth Jenő könyv és papírkereskedése, Kőszeg. A hibátlan állapotú, 10 filléres bélyegen olvasható postabélyegző felirata: KŐSZEG 932. dec. 30.
A címzett nagyságos Dr. Czeke Marianne úrnő, Budapest, I. kerület, Bercsényi utca 9.
A szöveg angol nyelvű újévi jókívánság. Ugyanazzal a datálással kezdődik, mint ami a postabélyegzőn is szerepel. Érdekes a félig angol, félig magyar megszólítás: „Dearest Marianne Néni” (Legkedvesebb Marianne Néni).
Szentgyörgyi Dr. Czeke Marianne (Sopron, 1873. okt. 18. – Budapest, 1942. jan. 4.) az első magyar könyvtárosnő, irodalom- és művelődéstörténész. Megtanult latinul, görögül, angolul, franciául és németül. Édesapja, Czeke Miklós katonatiszt, ulánus ezredes, édesanyja, Mérey Paulina soproni, a 17. században nemességet szerzett család leszármazottja.
Marianne életének első 12 évét többfelé élte családi körben, mivel édesapját ide-oda helyezték az Osztrák-Magyar Monarchiában. Édesapja váratlan halála után visszaköltöztek édesanyja szülővárosába, Sopronba. Marianne német és osztrák iskolákban sajátította el az elemi tudnivalókat, majd a soproni felső leányiskolában folytatta tanulmányait, de csak 5 osztályt végzett, mert édesanyja nem engedte továbbtanulni. Huszonhárom évesen tanulmányútra indult. 1896–1897 folyamán Londonban, 1898-ban Párizsban a Collège de France-ban képezte tovább magát. A Francia Nemzeti Könyvtárban könyvtári gyakorlatot szerzett.
Hazatérve kivívta édesanyja engedélyét, és két év leforgása alatt – mint első nő – jelesen tette  le az érettségit a soproni Szent Benedek-rendi főgimnáziumban, majd 28 évesen beiratkozott Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára. 1905-ben bölcsészdoktori, 1906-ban latin–német–francia szakos tanári oklevelet szerzett.
Az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumában kezdett tanítani, de halláskárosodása miatt nem tudta folytatni a tanári pályáját. 1906-ban az Egyetemi Könyvtár vezetőjének javaslatára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium illetékes bizottsága egyhangú határozattal címzetes könyvtártisztté nevezte ki annak hangsúlyozásával, hogy „figyelembe veszi a folyamodó rendkívüli felkészültségét és vágyakozását” a könyvtáros pálya iránt, de „ez esetben nálunk úttörésről, a nőknek új pályára bocsátásáról van szó, s ezért nem elvben, hanem csak erre az egy esetre hozza határozatát”.
1928-tól 1934-es megszűnéséig az Országos Pedagógiai és Tanügyi Könyvtár, majd a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának tudományos munkatársa, főkönyvtárosa és címzetes főigazgatója volt 1935-ös nyugdíjba vonulásáig.

Sopron1

Sopron2
A képeslap két szempontból is nagyon értékes számomra: egyrészt ez is a Czeke család ajándéka, másrészt a Széchenyi tér megörökítése abból az időből, amikor még másképpen nézett ki, mint napjainkban.
A német nyelven írt képeslap címzettje a Budapesten élő méltóságos özvegy Czeke Miklósné úrasszony, Czeke Marianne édesanyja. Budapest, Budakeszi út 41. a cím.
Az 1937. júl. 30-án Sopronban bélyegzett képeslapon gróf Széchenyi Istvánt ábrázoló hibátlan 10 filléres bélyeg van.
A Széchenyi tér több szállal is kötődik gróf Széchenyi Istvánhoz, a tér végén álló Széchenyi palota tulajdonosához. Ő örökölte édesapjától, gróf Széchényi Ferenctől – az Országos Széchényi Könyvtár alapítójától – ezt a palotát. 1845-ben a palota előtti mocsaras teret lecsapolták, hogy kialakíthassák a Promenádot, a térre ültetett facsemetéket gróf Széchenyi István ajándékozta a városnak. Halála után róla nevezték el a teret. 1896-ban szobrot állítottak a tér túlsó végén és 1933-ban emléktáblát helyeztek el a Széchenyi palota falán az 1835-ben a város első díszpolgárának megválasztott gróf emlékére.
A képeslap jobb oldalán majdnem teljes szépségében látható az 1913-ban elkészült szecessziós stílusú Postapalota. A mellette álló emeletes ház helyét 1971-től a postaüzem modern épülete tölti ki. A mellette álló emeletes lakóház változatlan maradt. Az 1674-ben itt letelepült domonkos rend kolostora és kéttornyú temploma 1775-ben készült el teljesen. A templom melletti Tschurl-ház ezen a képeslapon még teljes épségében látható, kapuja alatt gyalogos átjáró működött a vasútállomás felé, de 1938-ban – a képeslapon szereplő dátumot követő évben – lebontották, hogy utat nyithassanak a templom mellett a Mátyás király utca számára a vasútállomástól a Széchenyi térig.
A képeslap a Foto Weinstock Budapest kiadása a 2520. számon a „Magyar települések 1945 előtt kiadott hazai képeslapokon” sorozatból. A nagyváradi születésű Weinstock (Nagyváradi) Ernő (1893 – 1985) a két világháború közötti magyar képeslapkiadás egyik legnagyobb alakja. Több ezer képeslap fűződik a nevéhez. Az 1920-as évektől a Weisz Géza tulajdonában levő fotóáruház kereskedelmi ügynökeként beutazta az egész országot. Reklámképeket készített, hogy partnereinek bizonyítsa: az általa ajánlott anyagok sokkal jobbak a megszokottnál. Megrendelés nélkül fotografált azokon a településeken, ahol ügynökként megfordult, majd megrendelte a képek gyártását, és amikor a sokszorosított levelezőlapok elkészültek, megvételre ajánlotta azokat a kereskedőknek.

Ľudovít Fulla meseillusztrációja1

Ľudovít Fulla meseillusztrációja2
Ez a postatiszta képeslap azért kedves számomra, mert még főiskolás koromban, 1973-ban kaptam ajándékba legkedvesebb tanárnőmtől, Czimbalmosné Lenke nénitől, a gyermekirodalom iránti érdeklődésemre tekintettel, két másik képes levelezőlappal együtt, amikor visszaérkezett a 4. Pozsonyi Illusztrációs Biennáléról. A szokásosnál kicsit nagyobb – 17,5 cm x 12 cm – reprezentatív képeslevelezőlap része annak a képeslapsorozatnak, ami az illusztrációs biennáléra készült több kiváló szlovák meseillusztrátor alkotásaiból.
A képeslevelezőlapot teljesen kitölti Ľudovít Fulla művészi illusztrációja „A büszke lány” című szlovák népmeséhez. A képeslap hátoldalán a csehszlovák gyermekkönyvek kiadója, a Mladé letá ajánlja a lapot olvasóinak: „MLADÉ LETÁ svojim čitateľom”. A bélyeg helyén a figyelmeztetés: „NEPREDAJNÉ”, azaz „nem eladható”. Középen – ahol más levelezőlapokon a kiadót tüntetik fel – az illusztrátorra vonatkozóan olvasható: „Národný umelec Ľudovít Fulla nositeľ Radu práce a vyznamenania za vynikajúcu prácu z cyklu ilustrácii k Dobšinského Slovenským rozprávkam”. (Ľudovít Fulla a Nemzet művésze, a Munkaügyi Tanács tagja kitüntetések birtokosa Dobšinský Szlovák tündérmesék sorozatának kiváló illusztrálásáért.)
Ľudovít Fulla (Rózsahegy, 1902 - Pozsony, 1980) szlovák festő és grafikus, a modern szlovák festészet vezéralakja, kiváló pedagógus. Az 1950-es évek első felében, a dogmatizmus időszakában visszavonult a művészvilágból, majd sokrétű tehetségének további alkotói kiteljesedését gyermekillusztrációs tevékenységében találta meg: festményeiben és grafikáiban ötvözi az avantgárd festészet, a népművészet, a gyermeki kifejezésmód, az ikonok és a középkori művészet ihlette eljárásait.
Gyerekkorában az elsők között olvasta szlovákul Pavol Dobšinský – Dobsinszky Pál (Nagyszabos, 1828 - Derencsény, 1885) – evangélikus lelkész, szlovák író, műfordító és néprajzkutató „Slovenské rozprávky” tündérmese-gyűjteményét. Éppen ennek a mesekönyvnek az illusztrálása lett Ľudovít Fulla művészetének egyik csúcspontja. A kötet illusztrációi kedvesek és népszerűek, a gyerekek számára érthetőek és vonzóak.

Pavol Dobšinský és Ľudovít Fulla legismertebb, 40 szlovák tündérmesét feldolgozó kötetének első kiadása 1953-ban a Mladé letá kiadónál jelent meg, és szinte minden családban megvolt. Kiadták angol, francia, német, orosz, cseh, szerb-horvát, szlovén, litván és magyar nyelven is. A szép számú magyar nyelvű kiadásból először „A naposholdas paripa” című 264 oldalas kötet 1964-ben  jelent meg, 14 egészoldalas színes Fulla-alkotással, köztük „A büszke lány” című meséhez készült illusztrációval, ami a képeslevelezőlapomon is szerepel. Ugyanez a kép van az 1997-ben a pozsonyi Kalligram Könyvkiadónál „A világhódító lovag” című, ugyancsak szlovák népmeséket tartalmazó kötet címlapján is.
„A büszke lány” című mese a kötetben – a többihez hasonlóan – Ľudovít Fulla fekete-fehér grafikájával indul: a kis Janko találkozik a kígyóval, akivel barátságot köt, ezért a kígyó hálából a kis Jankónak ajándékozza kincseit, „hogy ne feledkezzél meg rólam, meghálálom a jóságodat”. A mese felénél látható Fulla egészoldalas színes festmény illusztrációja, ami a klasszikus népmese kreatív átültetése. Azt a pillanatot ragadja meg, amikor a bárányokat őrző legény győzelme már nem kétséges a sárkány felett. A középpontban a szlovák népviseletbe öltözött Janko diadalmasan, mégis bölcs nyugalommal tekint előre a kígyótól kapott ajándékoknak köszönhetően: fején a kalap, bal kezében a síp, aminek hangja a sárkányt táncolni kényszerítette, a jobbikban a fokos, ami le fogja vágni a sárkány összes fejét. Janko előtt kétoldalról áhítattal néznek fel a rábízott bárányok az üdezöld gyepen. A kép felső részén a vörösréz mező hatfejű sárkánya, teljesen kikészülten, mert amíg Janko a sípot fújta, a sárkány végkimerülésig táncolt. A jelenetet jobboldalt virágzó rózsafa szegélyezi, bimbója áthajol a Janko és a sárkány közötti mezőre. Az illusztráció elsősorban a színével beszél. Ľudovít Fulla a meleg tónusú színeket kedveli: a pirosat, sárgát és zöldet. A mindenütt jelenlévő foltokkal és pöttyökkel különlegessé teszi a felületet, és vérbeli művészi aktivitást visz bele. Olyan képet alkot, amely a kultúrájával modern, a képzőművészeti megoldásával nemzeti. A szlovák világról alkotott egyedi vizuális képe ma is szokatlanságával és eredetiségével ragad meg.